"Nincs okom félelemre. Mi mindentől meghaltam már és mi mindentől újból feltámadtam."

Pandora Evangelina Katherine Walessandra de la Vega

Dora, Eva, Kathy, Angel(Így csak Lys)

18 év

Spanyolország, Madrid 1994. Október 30.


Mora

Tűz

A madridi akadémián történt striga támadás közben meghalt, húga hozta vissza az életbe. Azóta egy különleges kötelék él közöttük, melynek nyomán, hall és érez mindent, amit Lycoris is.

Látom a halottakat, de erről senkinek sem beszélek. Nem vágyom a diliházra, van problémám enélkül is éppen elég.

Egy különleges nyaklánc, melyről mindenki azt hiszi egyszerű ékszer, valójában azonban Lycoris vére van benne. Dora ezzel emlékezteti magát, mi történt Madriban.



Anya: Isabella Lysandra Yvonne Leonetta (Ivaskov) de la Vega (40 év)
Apa: Christopher Edward Héctor Damon de la Vega (42 év)
Bátyjám: Nathaniel William Christopher Daniel de la Vega (21 év)
Húgaim: Lycoris Aileen Amarylla Carolina de la Vega (17 év)
Rosetta Cordelia Solane Marina de la Vega (8 év)
Cassandra Teresa Melissa Leonetta de la Vega (8 év)
Nagybátyám: Nathaniel Ivaskov (45év)
Nagynéném: Daniella (Tarus) Ivaskov (40-45év), Tatjana Marina Ivaskov (43-48 év) és Katerina Ivaskov (30 év)
Unokatestvérem: Adrian Ivaskov (21 év) és Suzannah de la Vega (17 év)


Teljes mértékben szabadlelkű lány vagyok, nem szereti a kötöttségeket, vagy, hogy megmondják, mit kell tennem. Ennek ellenére teljesítem a nemesi származással járó kötelezettséget, legalább is az épeszűség határain belül. Az pedig ugye bár elég relatív, hogy kinek mi az épeszű kötelezettség. Makacs és őszinte vagyok, de csak akkor ha ezzel célt érhetek és ha úgy ítélem, hogy az lehetek. Senkiben sem bízom meg, még akkor sem ha azt hiszed benne igen; akkor tévedsz! Mi több jobb ha figyelsz a hátad mögé, mert akár ott is állhatok… egy tőrrel a kezemben. Manipulatív vagyok és néha igencsak szeszélyes, amit akarok azt pedig megszerzem. Ennek ellenére azonban nem vagyok egy önző ribanc, aki csak a saját érdekeit tartja szem előtt, bár ezt remekül el tudom hitetni azokkal, akik nem ismernek. Ahogy azt is hogy látszólag nem szeretek senkit sem, de ez így nem igaz. Egyszerűen csak figyelek, hogy ne szeressek. Vonzom bajt, tehát nem igazán egészséges a barátomnak lenni. Belül jobban félek, mint azt kimutatom, ráadásként bár az arcomra ügyelek hogy ebből ne üljön ki semmi sem, attól még én is érzek. Elég mélyen. Húgom aggatta rám a Démoni Angyal becenevet.
Egy fiatal életvidám lány vagyok, aki mosollyal az arcán éli az életet, mintha holnap meghalna.


Hosszú barna hajam van, amelyet leginkább hullámosan, néha tökéletesen kiegyenesítve hordok. Szemeim csokoládé barna színűek, amelyek nagyon mélyítik a tekintetemet. Mondhatjuk tehát, hogy tökéletesen édesapámra ütöttem. Karcsú testalkatom igazán vonzó a férfiak számára, és a többi mora lányhoz képest egy kissé jobban domborodok, amely bár legyezgeti a hiúságomat, nem tulajdonítok neki nagy jelentőséget.


1994. Október havának 30. napján jöttem a világra szüleim legnagyobb örömére… vagy inkább bánatára? Nem tudom, sosem érdeklődtem utána, bár úgy vélem, születésem pillanatában még fogalmuk sem volt arról, hogy a név, amelyet nekem adtak túlságosan is illeni fog hozzám. Tehát ott azon az éjszakán a Madridi kórházban megszületett Pandora Evangelina Katherina Walessandra de la Vega. A Spanyolország felsőbb köreibe tartozó de la Vega család második gyermeke, tudniillik, előttem 3 évvel anyám már világra hozott egy fiút, aki a Nathaniel William Christopher Daniel nevet kapta.
Igen hamar kiderült, hogy mind szemeimet, mind hajam színét édesapámtól örököltem, ahogy a bátyám is. Anyám a vörös hajzuhatagával tehát innentől kezdve kissé kilógott a sorból, ha engem kérdeztek, de természetesen az én véleményem nem sokat nyomott a latba. Úgy éreztem, hogy teljesen magányos vagyok, ám egy évvel később, irónikus módon, ugyanazon hó, ugyanazon napján megszületett a húgom. Lycoris Aileen Amarylla Carolina de la Vega édesanyánk kiköpött mása volt, azonban ahogy cseperedtünk, igen hamar megmutatkozott, hogy jellemre, nem is lehetnének különbözőbbek. Természetesen a taníttatásunk is közel egyszerre vette kezdetét, s leginkább ekkor mutatkozott meg az, mennyire is ragaszkodunk egymáshoz. Élvezettel tanultam zongorázni, ám az etikett órákat szívem legmélyéből gyűlöltem, mindazon által tudtam jól, hogy mit várnak el tőlem. Úgy éreztem, ha csak annyi a dolgom, hogy megtanulok kifogástalanul viselkedni nagy társaságban, az még nem nagy kérés. Anyám imádta hallgatni, ahogy zongoráztam, én pedig nagyon szerettem játszani, főleg, ha azt nem magányosan kellett tennem. Természetesen Lys nem sokáig tudott megülni a fenekén, és persze ebből adódóan a birtok igen gyakran zengett anya fülsértő kiabálásától. Apa persze csak jót mosolygott a csínyeken, én pedig mérhetetlenül élveztem, hogy a mindig kifogástalan és higgadt anyánk, egyre jobban kezdett hasonlítani egy fúriára. Az viszont kimondottan zavart, hogy édesapánk csak gyermeki csínyként tartja számon mindezt. Folyamatosan csak ezt mondogatta anyánknak.
Én pedig teljesen természetesnek vettem, hogy ott segítettem és fedeztem húgomat, ahol csak lehetőségem volt rá. Így innentől kezdve igazi, minden jóban rosszban egymás mellett kitartó bűntársakká váltunk.
Időközben pedig, hogy szüleinknek, ne csak velünk legyenek problémái édesanyánk ismételten teherbe esett és ezúttal két ikerlányt hozott a világra.
Arra persze, hogy 12évesen véletlenül felgyújtottam az étkezőt, apám, már nem tekintett gyermeki csínyként. Rendesen megszidott és egy egész hónapra eltiltott minden társasági eseménytől. Meg attól is, hogy kitegyem a lábamat a szobámból… képes volt kulcsra zárni még az ajtót is! Lys azonban ekkor is mellettem állt. Egészen könnyen sikerült lemásznom a harmadik emeletről, bár a földetérést már közel sem élveztem ennyire. Halálra váltan tapasztaltam ugyanis, hogy a fájdalmas puffanást felfogó előre kikészített matrac helyett, egy 17 éves hihetetlenül kék szemű fiú karjaiban találtam magamat. Őt meg természetesen a földön, tekintetbe véve, hogy egyáltalán nem számított arra, hogy hosszú barna hajú vámpírlánykák potyoghatnak az égből kora délután. Hogy is számíthatott volna, hiszen az égen egyetlen felhő sem volt. A mai napig sem tudnám megmondani, hogy kettőnk közül ki volt jobban meglepődve, hát még amikor sietve felpattantam róla, majd egy gyors pukedlizés és köszönet mondást követően kecsesnek nem éppen nevezhető módon, keresztül másztam a sövényen, amely elválasztott a szabadságtól.
És ahogy mondani szokták az édes szabadságot Lyssel az oldalamon éltem át. Persze a könnyen jött menekülés nem tartott túlzottan sokáig. Szüleink testőrei igen hamar elcsíptek mindkettőnket, majd a nappaliszobába egy kellemetlen fejmosás után, bemutatták nekem azt a szegény fiút, akinek a nyákba pottyantam. Na, ekkor persze csak én néztem boci szemekkel, amikor közölték, hogy mostantól ő lesz a testőröm, aki apám szavaival élve, a nap minden egyes percében velem lesz. Csak a jó neveltetésemnek volt köszönhető, hogy nem nevettem el magamat, de Lys látta, hogy nem sokon múlt a dolog.
Innentől kezdve tehát szüleim rendesen megnehezítették az életemet. Most már nem csak az ő testőreik figyelő szemeit kellet kijátszanom, hanem a sajátomét is. Mondhatom igazán kedves dolog… hát kérem szépen, így kell bánni egy fiatal hölggyel?!
Szegénynek kezdetben fogalma sem volt róla, hogy egy igazi kis ördög fiókát bíztak rá, akiből ráadásul a huga miatt, mintha csak kettő lett volna. Mert természetesen Lys testőre egy rendes srác volt, ő általánosságban igen hamar megtalálta a húgomat, de Damien… nos, azt hiszem csak az segített volna a helyzetén, ha egy nyomkövetőt raktak volna rám. Egyébként teljesen esélytelennek bizonyult ellenünk szemben. Néhány év elteltével persze felvette a versenyt, de volt még mit tanulnia, és bár az időnk nagy részében csipkelődtünk, azért kissé megkedveltem. Lehet ez együtt járt azzal, hogy már én sem voltam egy ártatlan kislány, hanem egy 17 éves kamasz.
Ez volt azaz év, ahol végleges változás következett be az életünkbe. Mindenki tudta, hogy Madrid nem csak a Spanyol morák székhelye, hanem a strigáké is. Eddig azonban sosem volt problémánk azokkal az átkokkal… egészen addig a napig. Az ottani akadémián egy újabb unalmas történelem órán ültem, amikor a folyosóról kiabálás és sikolyok szűrődtek be. A következő pillanatban, pedig ott találtam magamat egy kisebb vérengzés közepén. Azonnal felmértem a helyzetet, és a nálam lévő két tőrrel, elindultam, hogy minél előbb megtalálhassam ikerhúgaimat és Lyst is. A fiatalabbak órarendje merőben eltért a miénktől, ráadásul jó néhány vágást sikerült szereznem, mire megtaláltam őket. Mindketten halottak voltak, és én akkor életemben először éreztem a felfoghatatlan veszteséget. Egy pillanat tört része alatt döntöttem el, hogy nem érdekel, mibe kerül, de Lyst meg fogom keresni és meg fogom védeni. Őt nem veszíthetem el! Mi ketten pontosan tudtuk, hogy érzelmi szinten, én jobban függtem tőle. Az térített vissza a valóságba, ahogy megéreztem az arcomon végigfolyni néhány könnycseppet. Ösztönösen fordítottam hátat a holtesteknek és indultam rohanva Lysék terme felé, és ahogy arra felé haladtam, egyre nagyobb öldöklésbe futottam. Az előcsarnokban rettenetes állapotok uralkodtak és csak nagy erőlködés árán sikerült keresztüljutnom, hogy az iskola egy távolabbi részébe juthassak. Kísérteties csend volt, míg nem fegyverek hangját hallottam, s odaérve Lyst találtam egy strigával virgonckodva. A másikat azonban nem vette észre, aki a háta mögül közeledett, nem titkolt szándékkal. Elég közel voltam hozzá, ezért Lys háta mögé ugorva, megpróbáltam felfogni tőreimmel a szúrást, azonban a következő percben a tőreim a földön koppantak, a mellkason közepéből pedig markolat állt ki. Túlságosan hamar vesztettem el az eszméletemet, ahhoz, hogy megtudjam Lys megmenekült-e.
Nem tudom mennyi idő telhetett el, de levegőt kapkodva nyitottam fel a szemeimet, mintha csak egy rettenetes rémálomból ébredtem volna. Csak hogy körül nézve, mindent vér borított, beleértve bennünket is, mi pedig ott ültünk a padlón, és egymást öleltük. Amikor kicsit jobban sikerült körülnéznem rájöttem, hogy húgom testőre is ott van mellettünk.
Igen hamar rájöttem, hogy Lys mentette meg az életemet, és ettől a pillanattól kezdve egy még elszakíthatatlanabb kapocs jött létre kettőnk között. Ennek persze semmi köze sincs ahhoz, hogy egymás fejében kutakodhatunk. Ez csak… finoman fogalmazva megkönnyíti a párbeszédeinket, ha nem vagyunk éppen szemtől szemben.
Anya és apa természetesen zokogva borultak a nyakunkba amikor előkerültünk, és persze velük volt Damien is. Anya pedig nyíltan kijelentette, hogy soha ennél rosszabb élményben még nem volt része. Én pedig mi sem természetesebb képes voltam rávágni, hogy miért panaszkodik, hulla jó buli volt. Meg is kaptam érte a magamét…
Arról azonban Lysen kívül senkinek sem meséltem, hogy láttam a húgaink holttestét. Ezen kívül pedig megígértettük Sebastiannal, hogy mélyen hallgat arról, hogy én egy aprócska kis bakit vétettem… vagy is, hogy meghaltam. Hát kövezzenek meg érte, mindenki hibázhat, még néha én is!
Aznap amikor hazaérkeztünk, igazán érdekes látvány tárult a szemem elé. Egy idegen férfi, és két testőre várt ránk a nappaliban. Látásból már ismertem, találkoztunk vele néhány nagyobb eseményen, ahol kedélyesen társalgott édesapámmal. Amikor persze meglátta családunkat, kissé viharvert állapotában, meglepődött, de erről csak a szemei árulkodtak, az arca kifejezéstelen maradt.
- Christopher, örülök, hogy családod épségben van. Hallottam hírét a történteknek. - lépett oda apámhoz, én pedig egy szemforgatás kíséretében úgy döntöttem, nem vágyok most udvariaskodásra, csak egy kellemes forró zuhanyra, az epres tusfürdőmmel. Ám még ezek a gondolatok sem voltak képesek arra, hogy ne vegyem észre, mennyire birtoklón mér végig az az alak. És ahogy Lys gondolatait halottam, ő is hasonlóan „kedves” véleménnyel viseltetett iránta.
- Leon, örülök, hogy itt vagy. Alkalmasabb időpontban nem is jöhettél volna, figyelembe véve a történteket, szeretném lányomat biztonságban tudni, minél hamarabb. - fogadta el a felé nyújtott kezet apám, s hangja bár fáradtan csengett nem nélkülözte az erőt. Nekem pedig csak ekkor szúrt szemet, hogy Leon a keresztnevén szólította, ez pedig igencsak ritkaság számba ment. Apám kevés embert fogadott a bizalmába, még kevesebbnek engedte meg, hogy keresztnevén szólítsák. A szavaikat hallva összehúzott szemmel vettem tudomásul, hogy éppen valamelyikünk fejéről kívánnak dönteni.
- Apám, ki ez az úriember? - érdeklődtem kedélyesen, véres és szakadt ruháimban is méltóságteljesen pillantva Leon szemeibe. Udvarias voltam, holott szívem szerint azt kérdeztem volna, ugyan melyikünket akarod eladni és hány tevéért.
- Ő itt Leon Alexander Antonio Lucas Daskov, a vőlegényed. Az akadémia elvégzése után pedig megtartjuk az esküvőtöket. - közölte apám, belőlem pedig hirtelen tört ki a nevetés. Mondhatjuk, hogy az aznap történt sokkhatás, amelyet húgaim holtteste és a saját halálom, majd visszatérésem okozott, akkor tört ki belőlem.
- Apa, biztos minden gyógyszered beszedted? Mert bár jó vicc volt, azért ideje lenne elismerni is ezt. - közöltem, miután anyám mérges sziszegésére sikerült abbahagynom a nevetést. Ahogy azonban apám haragos szemeibe pillantottam, keserűen vettem tudomásul, hogy itt aztán senki sem viccel. Fogalmam sincs mit képzeltem, ebben a családban egyedül nekem és Lysnek van humorunk. Amint ezt felfogtam egyetlen szó nélkül indultam meg az emeletre, hogy vegyek egy zuhanyt, és, hogy békén hagyjanak. Persze apám tajtékozva ordított utánam, én azonban a fülem botját sem mozdítottam.
Ezt követően bezárkóztam a szobámba, és egy zuhanyt követően végigfeküdtem az ágyamon, addigra már Lys is ott volt. együtt próbáltunk kitalálni valamit, nem sok eredménnyel. Ha csak azt nem tekintjük eredménynek, hogy majdnem kinyírtam az egyik szolgálót. Kopogását követően ugyanis a nyíló ajtó félfájába hajítottam az egyik tőrömet. Ez egyértelműen a belépés megtagadása volt. Feltételezem, hogy nekik senki sem szólt, hogy ne feszegessék Pandora szelencéjének ajtaját, mert a végén még megsérülnek.
Az ezt követő napon pedig az én legdrágább húgomnak valami fantasztikus ötlete támadt: menjünk Párizsba. Én pedig ugyan miért ne alapon, igen hamar összecsomagoltam és már nem is tartom számon hányadjára titokban elhagytuk Sebastiannal az oldalunkon a villánkat. A reptéren megvettük a jegyeket és már úton is voltunk a csigaevők hazája felé. Az egész repülés alatt az a furcsa érzésem volt, hogy valamit elfelejtettem. Aztán nem sokkal a leszállás előtt, rájöttem mi is volt az; Damien!
Na, persze őröm hiánya nem igazán okozott álmatlan éjszakákat, kivéve természetesen az első néhány napban. Elvégre egészen biztosan tudtam, hogy nem élvezte azt a beszélgetést a szüleimmel, amikor kénytelen kelletlen közölte, hogy elvesztett szem elől… ismét. Mi azonban Lyssel jól éreztük magunkat és egy kicsit kikapcsolódtunk, arról nem is beszélve, hogy megtanultam hogyan zárjam ki a gondolatait, amikor nem akarom őket hallani. Mindent összevetve igen hasznos volt a kis vakációnk és eredményes is, tekintve, hogy amikor egy hónap elteltével hazaérkeztünk, az igazgatónő közölte, hogy de la Vega név ide, vagy oda, mi többet abba az iskolába be nem tesszük a lábunkat.
Aznap szüleink egyöntetűen közölték, hogy nem érdekli őket a véleményem, az esküvő meglesz tartva. Továbbá, hogy tanulmányainkat a Szent Vlagyimir Akadémián folytatjuk majd Montana államban, így pedig még közelebb leszek Leonhoz. Hát nem fantasztikus? NEM!


Saya/20 év/Kb: 3éve